Benned hol rejtőzik a mennyei zene?

Valamikor az idők kezdetén, volt egykor olyan aranyidő a földön, hogy az angyalok a homokbuckákon együtt játszottak a parasztgyerekekkel, az ég kapui tárva-nyitva voltak, s úgy özönlött a földre belőlük az aranyos mennyei fény, akár az eső.
Az emberek a földről benézhettek a nyitott égbe, látták odafönn a mennybelieket mind a régen meghalt nagypapákat és nagymamákat, ükpapákat és ükmamákat, amint a csillagok
közt sétáltak. A gyerekek pedig felintegettek nekik, és az emberek felköszöntek az ismerősöknek, akik elköltöztek tőlük az
égbe, azok pedig nyájasan viszonozták a köszöntést.
A legszebb volt azonban az a bűvös zene, mely akkoriban a mennyből hallatszott. Maga a Jóisten írta meg a kottáját színarany tintával. Ezekről a kottákról ezer felhőkön ülő angyal játszotta le a zenét hegedűvel, síppal és trombitával. Ha felhangzott ez a zene, néma csend támadt a földön mindenfelé. A szél megszűnt zúgni, a tenger és a folyók vize elcsöndesült, az állatok elhallgattak. Az emberek pedig boldogan szorongatták egymás kezét, de egy szóval sem merték zavarni a mennyei zenét. De némán is oly csudás boldogoknak érezték magukat, hogy azt mostanában le sem lehet írni.
Így volt ez akkoriban. De eljött az idő amikor az emberek már fel sem néztek a mennyekre, nem figyeltek a mennyei muzsikára. Egy idő után már meg sem hallották. Míg egy
napon bánatában a Jóisten, így szólt az angyalokhoz:
– Hagyjátok abba a muzsikát, mert szomorkodom!
Azzal becsukatta a menny kapuit.
Az angyalok erre nagyon elszomorodtak, s mindegyik egy felhőre ült a kottájával s apró, aranyos ollójával elvagdosta a hangjegyes lapokat apró szeletkékre, melyek leszállingóztak a földre. A szél fölkapta a papírszeletkéket, s hópehely módjára szórta szét az egész világon. Az emberek elkapkodták a papír foszlányokat, az egyik nagy darabot, a másik kicsit, és gondosan a szívükbe zárták a mennyei zene kicsi hangjegyeit, dallamait. Az anyák azóta tovább dalolják lányaik szívébe, az apák pedig bele dúdolják fiaik szívébe a mennyei muzsikát!
Idővel azonban elkezdtek veszekedni az emberek azon, hogy kinek van szebb darabja a mennyei zenéből, mert mindenki azt hitte, hogy csak az övé a tulajdonképpeni mennyei zene, a többié hamisítvány. És ahelyett, hogy összeállottak volna és együtt énekelték volna a menny zenéjét, hát mindegyik külön énekelt: az egyik csak egy sort, a másik csak néhány szót, a harmadik három vagy négy csonka hangjegyet. Némelyik aztán elül, hátul megtoldotta a hangjegyeket saját nótájával. Így énekeltek az emberek összevissza. Ez bizony nem volt szép ének, hanem macskamuzsika. Ez az oka, hogy az emberek közt oly sok a viszály, gyűlölet, harag, irigység és ellenségeskedés, mert már nem ismerik a mennyei zenét.
Azt mesélik a bölcs öregek, hogy eljön majd az idő, amikor a Jóisten összegyűjteti az angyalaival a mennyei kottás könyvnek minden papírszeletjét, a nagy darabokat is, a kicsikéket is, még az olyan aprócskákat is, melyeken csak egy pici hangjegy van, hiszen mind egyformán értékes. Akkor az angyalok ismét összeillesztik a darabkákat, s azután a kapuk föltárulnak, és a mennyei zene újra felhangzik.
Felhangzik oly szépen, mint hajdan.
Az emberek pedig álmélkodva és megszégyenülten állnak
majd a menny aranykapujánál, és azt fogják egymásnak súgni:
– Ez volt a tied! Ez volt az enyém. De most szebben, gyönyörűbben, egészen másképpen hangzik, hogy egybe van illesztve és minden hangjegy a maga helyén van.
Így lesz. Bizonyosak lehettek benne! De addig is mindenki igyekezzen a szívében megtalálni, s jól őrizze meg azt a kicsi dallamocskát, amit a Jóisten aranytintával írt.

német mese A mesét Sebők Zsigmond fordította és Tátrai Vanda átdolgozásában.

Benned hol lakik a teremtő muzsikája? 

Meghallod másokban?

 
Forrás: Tátrai Vanda : Mindennel ami él beszélni tudjak!